Giordano Bruno és az Egyház

Töredelmesen bevallom az alábbi irományról szóló illető felé irányuló érdeklődésemet egy filmsorozat keltette fel, amit csak ajánlani tudok mindenkinek, mert... nos, majd meglátjátok, ha megnézitek:
A kiválasztott (2012) (Il tredicesimo apostolo - Il prescelto)


A máglyahalál nem egyeztethető össze az ember és a vélemények tiszteletével

Saverio Ricci Giordano Brunóról szóló könyve Paul Poupard bíboros méltatása szerint feleleveníti Giordano Bruno életének egyes színhelyeit, gyermek- és serdülőkorát, első utazásait, széles körképet festve kora nápolyi társadalmáról, a 16. század Európájáról. Ricci kötetében első személyben éljük át ennek a végtelenül magányos embernek a drámáit, csalódásait és kudarcait, keserűségeit és kevés örömét. Giordano Bruno szüntelenül kereste a párbeszédet, de arra volt kárhoztatva, hogy ne találjon magához való beszédpartnert, aki megérthette volna zsenialitását. A domonkos Giordano testvér rendkívül intelligens, éles eszű, szenvedélyes kutató, aki teljes tudatában van sokoldalú tehetségének, de büszkesége folytán lenézi azokat, akik nem versenyezhetnek vele. A kötet rávilágít azokra az ellentétes kapcsolatokra, amelyek Giordano Brunót kora vallásos és kulturális világához fűzik – mondta méltatásában Paul Poupard.

A bíboros Giordano Bruno peréről kifejtette: a tragikus esemény 400. évfordulója alkalmából különféle összejövetelek és találkozók, kiállítások és kiadványok mellett a tájékoztatási eszközökben megsokszorozódtak az eseményt értékelő hozzászólások, megemlékezések mind szekuláris, mind katolikus körökben. A katolikus sajtóban több reflexió jelent meg arról, mit tehetne az egyház ma a Giordano Bruno-üggyel kapcsolatban, kérve, hogy az egyház hivatalosan foglaljon állást. Mindenekelőtt arra van szükség, hogy a teljes objektivitás és kiegyensúlyozottság légkörében alakulhasson ki párbeszéd. Az ügyet különböző szempontok szerint kell megvizsgálni, az illetékességek figyelembe vételével. Ami Giordano Bruno filozófiáját illeti, az semmiféle rehabilitációra nem számíthat az egyház részéről. Az egyház olyan kérdések megvitatásával foglalkozik, amelyek „lelkiismeretéből" fakadnak ebben a sajátos történelmi pillanatban, amelyet az új évezredbe való átmenet jelent, szem előtt tartva, hogy a 2000-es jubileumi évben minden keresztény a megtérésre és a megújulásra kapott meghívást. Poupard emlékeztetett rá, hogy a Lumen gentium kezdetű zsinati konstitúció – hosszú hagyománynak megfelelően – a következőket szögezi le az egyház lelkiismeretéről: „Az egyház, amely bűnösöket foglal magába, egyszerre szent is és folytonos megtisztulásra is szorul, a bűnbánat és a megújulás útját járja szüntelenül." Az egyház, lelkiismeretéből fakadóan hangoztatja: szükség van a megtisztulásra és a megújulásra, hogy egyre áttetszőbbé váljon tanúságtétele. A jubileumra való tekintettel a pápa többször emlékeztetett erre a szempontra. 1999. szeptember 1-én tartott általános kihallgatása során többek között kifejtette: „A bűn arra készteti az egyházat, hogy bocsánatot kérjen gyermekei történelmi bűneiért. A ťbocsánatkérésŤ és következménye, ťaz emlékezés megtisztításaŤ legyenek a jubileum megkülönböztető jegyei!" II. János Pál szüntelenül hirdeti: „Az egyház nem lépheti át az új évezred küszöbét anélkül, hogy gyermekeit ne késztetné arra: bűnbánatot gyakorolva tisztuljanak meg hibáiktól, hűtlenségeiktől, következetlenségeiktől, késlekedéseiktől. A múlt hibáinak elismerése a hűség és a bátorság tette, amely hozzásegít bennünket hitünk megerősítéséhez, ahhoz, hogy szembenézzünk napjaink kísértéseivel és nehézségeivel." Tertio millennio adveniente kezdetű enciklikájában a pápa így írt: „Egy másik fájdalmas fejezet, amellyel az egyház gyermekei csak bűnbánó lélekkel nézhetnek szembe, az a magatartás, amely – különösen bizonyos századokban – az igazság szolgálatára hivatkozva egyetértett a türelmetlen, sőt még az erőszakos módszerekkel is." Bár hangsúlyozza, hogy „egy becsületes történelmi ítélet nem hagyhatja figyelmen kívül az adott pillanat kulturális föltételeit, amelyek hatása alatt sokan jó lelkiismerettel vélhetik, hogy az igazság melletti hiteles tanúságtétel magával hozhatja a másik véleményének elfojtását vagy legalább kizárását", Róma püspöke világosan megállapítja: „az enyhítő körülmények figyelembe vétele nem menti föl az egyházat a kötelezettség alól, hogy nagyon bánkódjék annyi gyermeke gyöngesége fölött, akik eltorzították arcát." Poupard bíboros ismét figyelmeztetett rá: a brunói filozófia értékelésének feladatát az egyház a történészekre és a filozófusokra bízza. Azok, akik elmélyülten tanulmányozták Giordano Bruno filozófiáját, nyilvánvalóan megállapították, hogy az alapvetően idegen a keresztény üzenettől, azzal összeegyeztethetetlen. Újra kell azonban gondolni az egyháznak Giordano Brunóval szembeni magatartását – mondta a bíboros, hangoztatva, hogy a keresztény antropológia és erkölcs szilárd pontja a személy méltósága és értéke, amelyet védelmezni kell. A máglyahalál semmiképpen sem fejezi ki az ember és a másság tiszteletben tartását. A Campo de'Fiorin végrehajtott ítélet minden bizonnyal azok közé a történelmi pillanatok közé tartozik, amelyeket világosan, mély fájdalommal kell ítélni. A kényszer és az erőszakos módszerek használata összeegyeztethetetlen az igazság őszinte és hiteles keresésével, az evangéliumi igazság állításával. Az egyház Giordano Bruno ellen elkövetett tette egy azok közül az „ellentanúságtételek" közül, amelyért ma az egyház bűnbánatot tart, kérve az Úr és a testvérek bocsánatát. „Az emlékezet megtisztítása", a jubileum alapvető vonása, az egyház életének ezt a sötét pillanatát is érinti, és arra buzdít, hogy alázattal és bátran hozzunk erkölcsi ítéletet az evangéliumnak nem megfelelő történelmi magatartásokról, amelyek negatív módon jelölték meg az egyház kétezeréves történelmének útját. A jubileumi évben a pápa azzal a szándékkal kér bocsánatot az egész egyház nevében, hogy megkísérelje a történelem sebeit begyógyítani, a töréseket és megosztottságokat áthidalni, hogy a bűnbocsánat kegyelmével az egyház újból párbeszédet kezdjen minden egyes személlyel és minden kultúrával. Mindenekelőtt azonban figyelmeztetés a Krisztus-követők számára, hogy soha ne feledjék hivatásukat: minden időben és minden körülmény között nyújtsanak evangéliumi tanúságot az életszentségről, a következetességről, a keresztre feszített Úrhoz való hűségről, aki „a türelmes szeretet és az alázatos szelídség felülmúlhatatlan tanúja." (Vatikáni Rádió, Magyar Kurír)

„A világegyetem végtelen… Rengeteg csillag van benne, melyek éppoly kevéssé vannak hozzáerősítve, mint a Föld, Hold, Nap és a többi megszámlálhatatlan égitest … Bizonyos távolságokkal keringenek egymás körül, ahogyan a legközelebbi hét égitestnél megfigyelhetjük. Közéjük tartozik a Föld is, amely nyugatnak nevezett világtájról körülbelül 24 óra alatt mozog kelet felé, és ez a mozgás okozza azt a látszatot, mintha a világegyetem forogna a Föld körül. De ez a látszat hamis, természetellenes és lehetetlen. A Föld forog saját középpontja körül, válogatva fényt és sötétséget, nappalt és éjszakát, meleget, hideget; mozog a Nap körül, cserélve tavaszt, nyárt, őszt és telet.”¹

Bruno tehát a kételkedésre, a gondolkodásra alapozott. Természetbölcseletének kiindulópontja az anyag, ami mozgásban tartja az életet. A világ apró elemekből, atomokból áll. Ha a világ anyagi jellegű, akkor hol van Isten helye ebben a világban. Bruno szerint: Magában a világban mindenütt. „Natura est Deus in rebus” (A természet a dolgokban rejlő Isten) – hirdette.

Nagysága korát meghaladó megérzéseiből, gondolataiból, nézeteiből eredt. Giordano Bruno legdöntőbb filozófiai alapelve a világegyetem végtelenségének és a csillagvilágok számtalanságának felismerése volt. Az általa felismert igazság hirdetése volt élete célja, és halálának oka.

Szerzetesként kezdte, de hitét vesztette, és kilépett a rendből. Évekig Itáliától távol élt, különböző országokban. Nézeteiről előadásokat tartott világszerte. Végül visszatért hazájába, ahol hamarosan kiszolgáltatták az inkvizíciónak, amely nyolc éven át kínozta testileg és lelkileg egyaránt. Céljukat azonban nem érték el. Bruno nem vonta vissza tanait, így mint eretneket halálra ítélték. Rómában 1600-ban máglyahalált halt.

„Bruno a könyveiben iszonyatosan értelmetlen elképzeléseiről ír: hogy számtalan világ létezik; hogy a lélek egyik testből a másikba vagy egy másik világba vándorol; hogy egyetlen lélek egyszerre két testben is formát ölthet; hogy a mágia hasznos és megbízható; hogy a Szentlélek nem más, mint a világszellem [...]; hogy a világ öröktől fogva létezik; hogy Mózes a csodákat mágia segítségével hajtotta végre és hogy jártasabb volt a mágiában, mint a többi egyiptomi; hogy törvényeit ő maga találta ki; hogy a Szentírás megtévesztés; hogy ördögök áldásos tetteket tudnak véghezvinni; hogy csak a zsidók származnak Ádámtól és Évától, a többi ember két lénytől, akik egy nappal előbb lettek teremtve. Hogy Krisztus nem Isten, hanem mesteri varázsló, aki az embereket az orruknál fogva vezette, és akit ezért joggal akasztottak fel [...] nem pedig keresztre feszítették; hogy a próféták és az apostolok istentelenek voltak, és hogy néhányukat varázslóként felakasztották. Nem is érnék a végére, ha minden agyszüleményét vissza akarnám idézni, amelyeket Bruno könyveiben és személyesen állított. Röviden szólva mindennek hajthatatlan védelmezője volt, amit pogány filozófusok, valamint régi és új eretnekek felhoztak.”

– Caspar Schoppe Bruno tanairól

„A következő történt: először életéről, tanulmányairól és tanításairól szóltak, majd rámutattak arra, milyen testvéries gondoskodással próbálta meg az inkvizíció figyelmeztetni Brunot, hogy tévúton jár. Felvázolták, milyen konok és istentelen volt Bruno, majd megfosztották egyházi méltóságától, kiközösítették, és azzal a kéréssel, hogy a büntetés vérontás nélkül és oly kegyesen hajtassék végre amennyire csak lehetséges, átadták a világi hatóságnak. Bruno egész idő alatt egy szót sem szólt, csak egyszer nyilvánult meg fenyegető hangnemben: "Lehet, hogy nektek, akik ítéletet hoztok, több okotok van a félelemre, mint nekem, aki elszenvedem azt." A városvezetők emberei a börtönbe vezették (a vádlottat), ahol még nyolc napon keresztül fogva tartották, biztosítva annak lehetőségét, hogy visszavonja tévedéseit; de mindez hiába. Ezért küldték ma a máglyára. Amikor halála előtt elébe tartották a Megfeszített képét, keserű megvetéssel visszautasította azt. Nyomorúságosan pusztult el az izzó lángok közt, és talán épp azon volt, hogy lemondjon a világokról, amelyeket kigondolt. Így bánnak a rómaiak az istenkáromló, istentelen emberekkel.”

• Caspar Schoppe Bruno haláláról, 1600. február 17.

Az egyház a tudomány és a fejlődés gátja

A felvilágosodásnak, majd a kommunizmusnak és általában a primitív vallás-ellenes propagandának egyik visszatérő jelszava: “Az egyház a tudomány és a fejlődés gátja volt!” – A tudományellenesség példájaként általában Galilei elítélésének esetét vagy Giordano Brúnó megégetését idézik (mindig újra csak ezeket!). De nem szólnak arról, hogy az egyház volt évszázadokon át a művelődés és kultúra fellegvára és forrása, hogy az emberiség legnagyobb tudósai és az emberi fejlődés úttörői évszázadokon át nagy arányban papi emberek voltak, és hogy a mai napig is nagyon sok tudós és haladó gondolkodó vallja magát mélyen hívőnek. (Erről az alábbiakban még szólunk.) És nem szólnak arról sem – ami pedig az igazságos ítéletalkotáshoz hozzátartozik -, hogy a történelem folyamán a legutóbbi időkig szinte minden állam, társadalom vagy vallás súlyos elutasítással vagy tilalommal fogadta az olyan új tudományos hipotéziseket vagy rendszereket, amelyek szembeállni látszottak saját – mindaddig működésképesnek látszó – világnézetükkel. (Így ítélt halálra másként gondolkozó tudósokat Kálvin éppúgy, mint a legutóbbi korig a monolitikus államok vagy vallások. – Így küldte el tanszékéről a lutheránus Keplert a tübingeni főiskola evangélikus vezetősége a kopernikuszi világkép hirdetése miatt, amelynek okán Galilei is feszültségbe került a katolikus egyház egyes vezetőivel. Említésre méltó viszont, hogy Kepler ezután a grázi katolikus főiskolán lett a matematika tanára.)

3. Galilei, Giordano Brúnó stb.

Galilei vagy Giordano Brúnó esetéről és az egyéb inkvizíciós eljárásokról tehát csak a kor látásmódját figyelembe véve lehet ítéletet alkotni (amint az inkvizícióval kapcsolatban erről szóltunk). Korunk szemléletének megfelelően és a korabeli egyoldalúságokat megvallva viszont érthető, hogy a katolikus egyház feje fontosnak tartotta, hogy a világ színe előtt bocsánatot kérjen Istentől mindazon esetekért, amelyekben az egyház a világi hatalom büntető ítéletének adott át valakit világnézete vagy tudományos meggyőződése miatt.

• Giordano Brúnó megégetése is elfogadhatatlan mai gondolkodásunk számára. De a vallásellenes propaganda – a felvilágosodás kora óta – vele kapcsolatban is hamisít. Mert nem tudományos nézetei miatt szenvedett máglyahalált, hanem vallási eretneksége (panteista nézetei, a Szentháromságnak és Krisztus megtestesülésének tagadása stb.) miatt.

Bővebben: http://tomkaferenc.hu/alapkerdesek/az-egyhaz-bunei/

http://epa.oszk.hu/01000/01054/00040/pdf/1889_3-4_231-292.pdf

,,G. B. ünnepeltetése ismét, újólag bebizonyítá, hogy veszélyes dolog' a hata­

lomra nézve martyrokat csinálni; az eszmék a vértanúk véréből kelnek

ki és G. B. szelleme keresztül törte magát a máglya lángjains máglyájá­nak sziporkái csak az új felfogás fényét, tüzét terjesztették szerteszét.

Később megelégedtek az egyházellenes tanokat hirdetők bebörtönöz-

tetésével is ; majd csak az iratokat égették el és most már ezzel is

fölhagytak és az ily iratokat csak a tiltott könyvek jegyzékébe,.

az indexbe helyezik.

1 Benedek István: A tudás útja (137. o.)