100 majom, 100 emberi kísérlet

A megtekintések számát nézegetve egy-egy bejegyzésnél, úgy látom a Vámpírok magasan vezetik a sort. Ami persze jó dolog, hiszen talán azt mutatja, hogy az emberek et érdeklik a különös dolgok, és talán azt is jelzi, hogy egyre nyitottabbak lesznek.

Jöjjön most egy kis tanmese, aminek ugyan semmi köze a fent említett illetőkhöz, azonban az emberi természethez annál több. Na nem mintha az emberszabásúaktól származnánk. Az alábbi mese mégis elgondolkodtató.

,,

Kutatók egy csoportja 5 majmot zárt be egy ketrecbe. Középre egy létrát helyeztek, majd annak tetejére banánt. Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába. Minden alkalommal amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán, leöntötték a többieket hideg vízzel. Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki fel mer indulni a létrán, azt meg kell akadályozni, le kell onnan verni, mert ha nem, jön a hideg zuhany az égből. Nem sok idő kellett rá, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán. Banán ide, banán oda... Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra. Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, de a többi majom leverte, pedig már nem is kaptak hideg zuhanyt. Az új majom persze nem értette, hogy miért kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán nem megyünk fel. Ezután lecseréltek még egy majmot és ugyanez történt. Elindult a létrán és rögtön kapott is érte... Ami furcsa, hogy az előző új majom is részt vett a verésben, holott nem tudta, a miértjét, hiszen ő sosem kapott vizet a nyakába. A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanez a történet. Most már nincs senki az eredeti 5 majomból. Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára. Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért. Mégsem másznak fel érte. Miért? Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák: Nem tudom. Egyszerűen errefelé így működnek a dolgok. Mert ez mindig így volt és ezt így kell csinálni. Lehet, hogy épp feltesszük a kérdést önmagunknak: miért tesszük folyton azt, amit általában teszünk, amikor léteznek más utak, más megoldások is. Milyen irányba fejlődünk, ha mindig csak a régi, kitaposott utat követjük? Ki mondta azt hogy ez így jó? Ki döntötte el? Létezik egy másik világ a mi kis világunkon kívül... Jobb, szebb? Nem tudjuk. Miért? Mert nem merjük megkérdezni, miért is nem lehet felmászni azért a csábító banánért. Csak ülünk lenn a létra alatt és valódi ok nélkül megtámadunk bárkit, aki meg merészeli kérdőjelezni a "törvényt"... És még mindig ülünk a létra alatt... Csak ülünk egy létra alatt." És ha már majmok, nézzünk egy valóban tudományos megfigyelést: ,,A 100. majom elmélet egy 30 évet felölelő, a japán makákó majmon végzett megfigyelésen alapul. Ezt a metaforát Lyall Watson alkotta a kritikus tömeg meghatározására (Életfolyam: a tudattalan biológiája). Később, ilyen címmel jelent meg Ken Keyes (A századik majom című) könyve, melyben magát a megfigyelést is leírja, és a 100. majom kifejezést metaforaként használja. A Csendes-óceán Japán délnyugati partjainál lévő egy részét Hyuga-nada-tengernek nevezik. Itt (Miyazaki megyében) található Kōjima sziget, a Kushima nevű település van hozzá legközelebb. Ez a sziget elsősorban a vadon élő japán makákó kolóniáiról ismert. Az állatok megfigyelése 1947-ben kezdődött, és 1952-től minden egyedet megjelölnek, hogy a szaporodást, az egyedek családi szálait nyomon lehessen követni. A japán makákó (Macaca fuscata) igen értelmes faj, "hómajom"-nak is nevezik. Fürdőzésre használja a vulkánok melegítette kellemes hőmérsékletű tavakat, illetve hógolyókat formál saját szórakoztatására. A Kiotói Egyetem Főemlős-kutató Intézete a főemlősök nemzeti kutatási központja is tanulmányozza az itt élő állatokat. A megfigyelések az állatok csoportos viselkedési szokásaira irányulnak, illetve kísérletek is zajlanak. Az alábbi megfigyeléseket 1952 és 1958 között jegyezték fel (ezt a megfigyelést tartalmazza Ken Keyes könyve): A szigeten élő vad kolóniát a kutatók folyamatosan a homokba dobott édesburgonyával látták el. A majmoknak ízlett az édesburgonya, az ételre ráragadt homok azonban zavarta őket. Az Imo-nak nevezett tizennyolc hónapos nőstény megmosta a burgonyákat, és ezzel megszüntette a zavaró motívumot. A fortélyra anyját is megtanította. Játszótársai szintén elsajátították az új módszert, és szüleiknek is megmutatták. Rövidesen az összes fiatal egyed megmosta burgonyáit, de csak a gyermekeiket utánzó felnőttek tanulták meg ezt a viselkedést. 1958 őszén az eképpen eljáró majmok száma a szigeten már jócskán megnövekedett, a szám nagyságrendjét Dr. Watson 100 egyedben határozta meg. Ekkor csaknem az összes, a szigeten élő majom, minden további behatás nélkül, egyszerre csak mosni kezdte a burgonyákat. Ha az esemény kizárólag azon az egy szigeten történt volna meg, alighanem úgy gondolták volna, hogy létezik valamiféle kommunikáció a majmok között, s hozzákezdtek volna ennek a kommunikációs módnak a felkutatásához. Ám a környező szigeteken élő majmok szintén mosni kezdték a burgonyákat. Még a japán szárazföldön honos majmok is így cselekedtek. Semmiképpen sem lehetséges tehát, hogy ezek a majmok bármilyen, általunk ismert módon kommunikáltak volna egymással. Ez volt az első eset ilyen megfigyelésre. Feltételezték, hogy léteznie kell valamiféle, ezekre a szigetekre kiterjedő morfogenetikus struktúrának vagy mezőnek, amelyen keresztül a majmok képesek voltak egymással kapcsolatba lépni. A 100. majom kifejezést Watson használta először a kritikus tömeg megjelölésére. Sok támadás érte, pedig a feljegyzés csak néhány bekezdésből állt, mítoszt a média csinált belőle. Ha nem hiszünk a kritikus tömeg és a morfogenetikus mező létezésében, saját életfelfogásunk és életszemléletünk nagy valószínűséggel akkor sem az egyedüli üdvözítő minden emberre nézve. A jó példa mindig vonzó az emberek számára és akár morfogenetikus mezőn keresztül, akár más módon, aki nyitott a jó példára, az meg is fogja tanulni azt. Így a fenti kérdésekre a válasz az lehet, hogy ha elsősorban magunkon dolgozunk és a saját életünket változtatjuk meg, a gyakorlatban mutathatjuk meg a környezetünknek, hogy lehet másképp is élni és gondolkodni. " „Nem tanulhatom meg más emberek leckéjét helyettük. Nekik saját maguknak kell a munkát elvégezniük és akkor fogják ezt megtenni, ha készen állnak rá.” – Louise L. Hay Sok embert gondolkodtatott el "a századik majom" jelensége. Néhány évvel később egy brit és egy ausztrál kutatócsoport azon tűnődött, hogy vajon az ember is rendelkezik-e a majmokéhoz hasonló hálóval. 1987-ben Sheldrake közreműködésével elvégeztek egy kísérletet. Készítettek egy fényképet, melyen emberarcok százai szerepeltek. Kicsik, nagyok, arcok a szemekben stb. A képen minden ezekből az arcokból épült fel. Első pillantásra csupán hat-hét arcot lehetett könnyedén felfedezni rajta, rendszerint valakinek meg kellett mutatnia, hogy hol rejtőzik a többi. Elsőként Ausztráliába vitték a képet, és ott folytattak tanulmányokat a mezővel kapcsolatban. A népesség egy adott spektrumából kiválasztottak bizonyos számú embert, majd mindegyiküknek megmutatták a fotót, meghatározott időt hagyva a megtekintésére. A kiválasztott személy elé tartották a képet, majd feljegyezték, hogy hány arcot tud felfedezni a fényképen. A rendelkezésre álló idő alatt az alanyok általában hat, hét, nyolc, kilenc, esetleg tíz arcot láttak. Kevés ember ismert fel csak ennél többet. Amikor néhány száz ember szerepelt már statisztikai kimutatás listáján, egy pár kutató átment Angliába, "a föld túlsó oldalára", és a képet bemutatták a BBC egyik kábeltelevíziós állomásán, amely kizárólag Anglia területén sugározza adását. Gondosan megmutattak a képben rejlő minden egyes arcot. Néhány perccel később a többi kutató Ausztráliában új alanyokkal megismételte az eredeti kísérletet. Az emberek hirtelenjében könnyedén fel tudták fedezni az arcok többségét. Ettől a pillanattól kezdve biztosak voltak abban, hogy létezik valami olyasmi az emberekkel kapcsolatban is, amiről eddig nem volt tudomásunk. Az ausztrál bennszülöttek már hosszú ideje ismerik ezt az "ismeretlen" részünket. Tisztában vannak vele, hogy létezik egy mindannyiunkat összefűző energiamező. Rupert Sheldrake hasonló kísérletet végzett szintén emberekkel. Azt vizsgálta, hogy mennyi idő alatt tanulják meg olyan emberek a morze ábécét, akik korábban semmit nem tudtak arról. A használatban lévő morze ábécé mellé készített egy olyant is, amelynél a betűkhöz más jeleket rendelt. A vizsgált csoportban az emberek a használatban lévő ábécét lényegesen rövideb idő alatt tanulták meg, mint a kitalált ábécét. Magunk is megfigyelhettünk olyan eseteket, hogy valaki a bolygó egyik felén feltalált valamilyen bonyolult dolgot, s szinte ugyanabban a pillanatban, ugyanazoktól az alapelvektől és ötletektől vezérelve, másvalaki a Föld túlsó oldalán felfedezte ugyanazt. Mindkét feltaláló azt állíthatta: "Elloptad tőlem. Az én ötletem volt. Én találtam meg először." Számtalanszor megesett már ez. Valami kétségkívül összekapcsol valamennyiünket! Nevezhetjük úgy is, hogy morfogenetikus mező ... F: alelekillata.hu A nyúl ürege